New York-i utunkra készülve egyértelműen ezt az étteremlátogatást vártam a legjobban. Az Empire State Building, a Szabadság-szobor és a Brooklyn híd ehhez képest unalmas turistarutin. Gordon Ramsay-től négy szakácskönyvem van, több recept erre a blogra is felkerült ezekből, és azt is szívesen megnézem a tévében, ahogy a konyhai dolgozókkal üvöltözik, ezek után eljutni egyik éttermébe felért egyfajta zarándoklattal. Biztosra akartunk menni, így több mint egy hónappal korábban foglaltunk asztalt a London Hotelben található Maze by Gordon Ramsay-be. A várva várt estén szemerkélő esőben gyalogoltunk kilenc utcát a hotelünktől az étteremig. A bejáratnál egy hölgy fogadott minket, rögtön elmagyaráztam neki, hogy neten át foglaltunk asztalt nyolc órára, ilyen és ilyen névre, külföldről, stb. Türelmesen végighallgatott, majd annyit válaszolt, hogy ő csak a vizes esernyőnket szeretné elkérni. Na ezután persze kicsit hülyén érezve magam beljebb merészkedtünk, és meg is kaptuk az asztalunkat. A nagy, egyterű helyiségben a bár és az étterem együtt volt, de szerencsére ez nem járt zavaró alapzajjal. A berendezés visszafogottan elegáns. A pincérnő nagyon kedves volt, mindent elmagyarázott, természetesen már hetekkel előbb végigböngésztem a kínálatot a honlapjukon, így jóelőre tudtuk, hogy a hatfogásos chef menüt fogjuk választani. Rövid várakozás után megkaptuk a szokásos kenyeret és vajat, éppen kezdtük volna megkenni, amikor legnagyobb meglepetésünkre már elénk is került az előétel. Kissé zavartan próbáltunk helyet csinálni, vajas kést valahogy félretenni. Később azt láttuk, hogy asztalszomszédaink hasonlóképp jártak, és ők se tudtak igazán mit kezdeni ezzel a nagy sietséggel. Némi elégtétellel szolgált volna, ha Gordon a semmiből felbukkanva leüvöltötte volna a személyzet fejét gyakor fuckolások közepette, de nem így történt. Mindegy, két gyors falat vajaskenyér után nekiálltunk az előételnek: marinált cékla ricottával, fenyőmaggal és cabernet sauvignon öntettel. A cékla és a sűrű öntet íze tökéletes harmóniát alkotott, mindezt a fenyőmag jól kiegészítette, a ricotta mennyiségileg mindehhez kicsit sok volt, ízében viszont jellegtelenebb, így kissé elnyomta az előbbieket.

Az ezt követő fogások viszont minden tekintetben tökéletesek voltak. A fűszeres kagyló mazsolaszósszal és karfiollal könnyű és zamatos, a fűszerezés is ideális volt, kellő teret hagyott a kagylónak.

Ezután kétféléből választhattunk, mivel Zsuzsi alapvetően utálja a halat, az édeskukoricás rizottó mellett döntött, így én a branzinot (ez azt hiszem magyarul tengeri sügér) kértem olivás paradicsommal és bébiarticsókával. A hal bőre szépen, sűrűn be volt irdalva, hasonlót láttam a séf valamelyik szakácskönyvében is. Nagyon finom volt, de leginkább az articsóka nyűgözött le, minden egyes falat külön öröm volt.

És ezután jött számomra a vacsora fénypontja, a coloradoi bárány, szép rózsaszínre sütve, mellette külön érdekesség volt a báránybelsőségekből készített kis kocka, mindezt mentaszósz koronázta meg. Próbáltam olyan lassan enni, amennyire csak lehetett. A báránynál itt amúgy fontos a coloradói jelző, mivel most ez a legmenőbb fajta, aki még az új-zélandinál tart, az bizony le van maradva:)

Következett két desszert, almás-karamelles trifle fahéjas fánkkal,

majd mogyoróvaj meggysorbet-val és sózott mogyoródarabkákkal. Mivel imádom a mogyoróvajat, ez utóbbinak különösen megörültem.

Ami egyedül zavaró volt itt, az a már említett túlzott New York-i sietség, egy hatfogásos vacsora mellett az ember jobb esetben akár három órát is elüldögélne, itt pedig alig több, mint egy órán alatt lenyomták az egészet. Mindezzel együtt természetesen nagy élmény volt Gordon Ramsay éttermében vacsorázni.