Salzkammerguti utunkról hazaérve többen is nekem szegezték a kérdést, "na és ettetek sok csülköt meg káposztát?" Hát nem, őszintén szólva csülköt (vagyis inkább Specket, de erről majd később) a maga hagyományos formájában egyáltalán nem ettünk, és káposztát se nagyon. Az osztrák konyha ugyanis úgy tűnik, már rég túllépett az éveken át megszokott néhány hagyományos fogáson, és még a legkisebb falvakban is találni olyan éttermeket, ahol egyedi különlegességeket ehetünk, nem csak Wiener Schnitzelt. Már érkezésünk estéjén kellemes meglepetéssel szolgált a Hotel Cortizen kis étterme, ahol habosított spenótkrémlevest, majd fűszerekkel gratinírozott báránygerincet ettem, desszert helyett pedig kóstolót a helyi sajtokból. Ezen kívül több apró falatot is kaptunk. A leves könnyű és egyszerű, nincs túlbonyolítva. A bárányt nagyon precízen készítették el, külseje szépen megsült, közepe rózsaszín. Szóval a hotel konyhája meglepően összeszedettnek bizonyult. És ez csak a kezdet volt, a következő napokon jobbnál jobb éttermekben jártunk a környéken.



Az első nap egy kimerítő túra után hosszas keresgélés helyett a szálláshoz legközelebb eső olasz vendéglőt próbáltuk ki. Az előételek közül rákfalatokat választottam burgonyaköntösben, majd canellonit gorgonzolás-húsos töltelékkel. A rák ízletes volt, és jól is nézett ki a köréfont és hirtelen kisütött burgonyakrémmel, a hozzá mellékelt szósz íze gyenge. A canelloniban csak visszafogottan érvényesült a gorgonzola íze, holott egy kifejezetten karakteres sajtról van szó, tehát itt valami nem stimmelt. A vacsorát záró tiramisu viszont kiváló volt, pihekönnyű, nem túl édes.
Másnap Salzburgban a Demel kávéházban tartottunk pihenőt, mely 1786 óta működik, és valaha a császári udvar szállítója volt. Itt csak egy paninit ettem, mely kifejezetten egyszerű, de a kiváló alapanyagoknak köszönhetően rendkívül finom volt: a szögletes tészta egy hártyavékony szelet pármai sonkát, ízes sajtot és rucolaleveleket rejtett. Hozzá egy pohár csapolt Stieglt ittam, szerintem ez Ausztria legfinomabb söre. Külön érdekesség, hogy a hely nyitott konyhával működik, így a megrendelt ételek elkészítését is nyomon követhettük. A hely berendezése nagyon tesztett, egyszerű, szögletes fehér kanapék, fekete asztalok. Említést érdemel még a Wiener Philharmoniker Strasse elején található kis virslis kioszk. Jókedvű tulajdonosa büszkén kitette a helyi újságban a virslisstandjáról megjelent cikket. Specialitása a Bosna, mely Bratwurstból, különféle szószokból és sült hagymából áll.

A következő napon Bad Ischlben jártunk, ahol végre egy igazi, hagyományos osztrák helyen ebédeltünk. A fehérre mázolt székek között népviseletbe öltöztetett pincérnők egyensúlyoztak a hatalmas bécsiszeletekkel és kaisersmarnikkal. A hely közönségének átlagéletkora úgy nyolcvan körül lehet, ez egyébként az egész városra igaz, az utcákon sétálva is lépten-nyomon lassan baktató nyugdíjasokba botlottunk (persze nem a mi nejlonszatyros, kiskocsit húzó nyugdíjasainkra kell gondolni). A levesek közül az erdeigomba-krémlevest választottam, emlékezetesen finom volt, érezhetően friss gombából készült. Ezt követte Ferenc József kedvence, a Tafelspitz, azaz a marhafartő, mellé pirított petrezselymes krumpli, főtt répaszeletek és egy enyhén tormás mártás. A hús nagyon puha, szinte elolvadt az ember szájában, kiváló kiegészítő volt hozzá a mártás, mely nem nyomta el a fartő ízét (ezért jobb, mint az itthoni gyakorlat, amikor szimplán tormával esszük).


A Tafelspitz amúgy a nálunk már régóta méltatlanul mellőzött fogások közé tartozik, holott régen ez az ínyencség a legtöbb jobb hazai étterem kínálatában szerepelt. A desszert hatalmas adag Kaiserschmarrn volt, rendkívül laktató, s a mi császármorzsánkkal szemben nagyobb palacsintatésztadarabokból áll. Szerintem azért a mi morzsás változatunk finomabb.





Folyt. köv. (az igazi ínyencségek még csak ezután következnek!)