A toszkán utazással foglalkozó sorozat befejező részében a szálláshelyünket és az egyik este ott kipróbált vacsorát mutatom be. San Gimignanótól pár kilométerre laktunk az Il Casale del Cotone nevet viselő, 1676-ban - szokás szerint dombtetőre - épült toszkán birtokon. A kilátás minden irányba, így a városka felé is gyönyörű volt, legjobban egy ősrégi kőasztal mellől lehetett nézelődni, sokszor leültem oda egy pohár borral. Körben a domboldalon olajfák és szőlőtőkék sorakoztak, a házhoz a főúttól klasszikus fasor vezet. A kertben áll még egy apró kápolna is, állítólag régebbi, mint a ház és a birtok maga.

A házigazda, Alessandro Martelli már érkezésünkkor szólt, hogy bizonyos estéken ő maga készít többfogásos vacsorát is, melyhez jellegzetes helyi fogásokból állította össze a menüt. Ez így elsőre persze inkább turistavakító átverésnek hangzott, de aztán átnézve az ételsort pár nappal később szerencsére mégis úgy döntöttünk, megér egy próbát.

Kezdésként bruschetták érkeztek, minden eddiginél nagyobb választékban: a paradicsomos, a gombás és a májas mellett volt szardellás, garnélás és néhány nehezen azonosítható feltéttel megkent pirítós is a tányéron. Utána bivalymozarellát kaptunk bazsalikomos paradicsommal és olívaolajjal, meg sárgadinnyét sonkával.

Ezt követte egy kiválóan elkészített ravioli gombás töltelékkel, tejszínes szósszal. A töltött tészták egész nagy darabok voltak, épp ahogy szeretem. A töltelék ízét a friss vargánya határozta meg.

A második tésztaétel pestós penne volt, melyhez a szósz érezhetően házi készítésű volt, a tetején reszelt parmezánnal.

Idáig olvasva az ételek sorát sokakban felmerülhet a gondolat, hogy ekkorra biztos teljesen jól laktunk. Bár két tésztás fogás egymás után valóban elég laktató, ráadásul az adagok nem is voltak túl kicsik, mégis volt étvágyunk az ezt követő, húsos fogásokra.
Kisméretű csirke következett fűszeresen sütve, pecsenyelével, fűszeres tepsis krumplival és fokhagymás spenóttal. Nem vagyok oda a csirkeételekért, de ez ebben a formában kiváló volt, a hús zsenge és érdekes ízvilágú, a köret pedig kellőképp változatos.

Alig jutottunk a csirke végére, máris kihoztak egy csodás helyi specialitást: bistecca alla fiorentina, azaz zamatos steakszeletek rozmaringgal és egy citromszelettel. Rendkívüli zamatos és puha volt, érezhetően a kiváló érlelésnek köszönhetően, ugyanakkor a sütés során a szakács emellé még egy rusztikus karaktert adott neki a hús erőteljes körülpirításával.

A desszert felejthető volt, de a vacsora végére már nem is nagyon kívántam.
Összességében véve ami nagyon tetszett ezekben az ételekben, hogy nem egy hivatásos séf profizmusa érződött rajta, hanem egy főzni szerető ember lelkesedése: mintha csak vendégségben lettünk volna valakinél, csak épp Toszkánában, egy háromszáz éves birtokon.