Olyan konyhai eszközöket láttunk ma a szentendrei Skanzenben megtekinthető izgalmas kiállításon,amelyeket szerintem a legtöbb családból össze lehetne szedni a hétvégi házak sufnijaiból vagy a nagymama spájzszekrényéből. Az 1945 és 1980 közötti lakáskultúra változását bemutató tárlaton látható bútorok, szobabelsők és kiegészítők végignézése során állandóan ismerős tárgyakba botlottunk. Ott volt például az a műanyag, gömbszerű, rugós kábellel a plafonra rögzített lámpa, amilyen nekünk is volt gyerekkoromban a nappaliban, vagy az a homokóra alakú műanyag szék, ami a hétvégi telken levő konyhában állt, és ezen ülve pucolták a leveszöldségeket egyenesen a kukába. Nem arról van szó, hogy szerencsénk volt, és a véletlen hozta úgy, hogy pont az általunk ismert tárgyakat állították ki: akkoriban mindenből szinte csak egyféle volt, úgyhogy ez egyfajta, a nemzetet egybekovácsoló közösségi élmény: mindannyian ugyanolyan szifonból kaptuk a szódát a málnaszörphöz, ugyanolyan kávéfőzőben kotyogott a kávé és ugyanolyan piros lábosban főtt a bableves a konyhában. A korabeli propaganda amúgy azt sugallta, hogy a konyha "sorvadásra ítélt helyiség", mivel a szocialista embertípus már mirelit  kaját vagy egyéb készételt vesz, a menzán vagy vendéglőben eszik. Persze ez a jóslat nem jött be, a konyha mind a főzés, mind a családi élet színtereként megőrizte központi szerepét az otthonokban.

De nézzük, milyen ismerős tárgyakat láttunk a kiállításon! Itt vannak máris a szódászifonok, amiből mindenkinek volt legalább egy otthon és a telken is, viszont ritkán találkoztunk két pont ugyanolyan darabbal. Rengetegféle színben, méretben és alakban kaphatóak voltak ezek, sőt még minta is került esetenként az alsó harmadára.

Nálunk hálós csak a nagyszülőknél volt, de aranyszínű és pirosas is volt a családban, otthon pedig egy krémszínű, mintás aljú, ha jól emlékszem. A vágyam mindig az a gömbalakú volt, ami a Gazdálkodj okosan! társasjátékban állt a hűtő tetején, de olyannal itt sem találkoztam (vajon létezett egyáltalán?).

Itt vannak aztán az uniformizált fém teáskannák. Ma már szinte csak elektromos vízforralóval melegítünk vizet, de a 80-as évekből máig emlékszem a gáztűzhelyen hangosan fütyülő kannákra. A sima fémszínűből és a zománcozottból is volt egy-egy családtagnál, a forró vízzel általában "orosz" vagy "grúz" teára, illetve esténként csipkebogyóteát forráztak le.

Van olyan, aki nem emlékszik gyerekkorából a felrobbanó kotyogós kávéfőzőre? Nálunk kétszer is történt ilyen, az egész falat és a plafont beborította a barna lé, és tényleg nagyot tudott szólni. Elég volt, ha a gőz kieresztésére szolgáló kis szelep eltömődött a jóféle Omnia kávéval, és máris bekövetkezett a detonáció. Amúgy ebből is valamiért minden családban több volt, én is emlékszem a rakétatetejűre és a laposra otthonról egyaránt.

Szintén robbanásveszélyes eszköz volt a kukta: ebben készült a marhahúsleves a vasárnapi ebédhez (utána természetesen rántotthús). A tetején vígan pöfögött, pörgött a szelep, és csodás levesillatot fújt szét a konyhában. Ez is a szocialista ideológiához illő eszköz volt: a modern háziasszonynak nincs ideje hosszú órákon át a fazék mellett ülni, helyette kuktával gyorsították a folyamatot. Ma már kevesen kuktáznak, meg kell adni a levesnek azt az időt és türelmet, amit igényel.

A tejeskannák az én időmben már csak a konyhaszekrény hátuljában sorakoztak, nem használták őket, talán már csak a telken levő konyhában találkoztam velük. Akkoriban már 7,60-as zacskós tejet ittunk.

Ha mákostésztát ettünk, vagy valami mákos süti készült, előkerült a kékesfémes, asztalhoz rögzíthető mákdaráló. Persze egyszerűbb lett volna az ABC-ben a kosárpakoló pultnál kitett nagy bolti darálót használni, de attól valamiért mindig idegenkedett mindenki a családban (máig nem tudom, miért). A húsdaráló is megtalálható volt a konyhaszekrényben, de az sose került elő, a húsdarálást rábízták a hentesre.

Néha előkerült a fém ételhordó is, és ha helyben fogyasztás helyett ezt adtuk oda a konyhásnéninek a Pajtás Étteremben, rejtélyes módon négyszer annyi ételt kaptunk bele ugyanazért a kajajegyért, mint amennyit a tányérokba szedtek. A fém tésztaszűrő és a praktikus, kinyitható edényalátét szintén megtalálható volt szinte minden háztartásban.

Liszt, búzadara, kávé sorakoztak ilyen dobozokban a nagymamám szekrényében, de ilyesmi dobozban kaptam vasárnaponként sütit is a hétre, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha következő héten nem viszem vissza a dobozt, akkor süti se lesz.

Ilyen szekrény nálunk már csak a telken lévő sufniban volt, és nem tányérokat, hanem szerszámokat tároltak benne. Nem is csoda: ez az ötvenes évekből származik, és a nyolcvanas évekre már rég kiment a divatból.

Szintén a telken levő konyhában díszítette a falat ez a jellegzetes tányéróra, és ilyen cézáros üvegbe került minden nyáron friss málnaszörp a kertben termett gyümölcsből.

Porcelán tányérkészlet, azt hiszem, ez akkoriban egy felsőkategóriás szett lehetett a hozzávaló levesestállal. Mai szemmel nézve döbbenetesen ronda.

Ilyen hűtőt itt láttam először (az amerikai filmek kerekded kilincses hűtőit leszámítva), de ez a kilincses megoldás nagyon tetszik, kéne!