Húsosfazék

Fehér alapon piros hímzésű, kissé koszos szőttesek, miskakancsók és egyéb mázos köcsögök a falon, paprikás-zsíros szaftban úszó, mócsingos fogások, savanyú folyóbor és a német turisták fülénél muzsikáló prímás. Nagyjából ez jut az ember eszébe, ha azt hallja: magyaros étterem. A Dió Étterem pont ennek a nyomasztó képnek az ellentéte, mind belső kialakításában, mind kínálatában sikerült megújítaniuk azt az egyelőre igen képlékeny és mondjuk ki, elavult dolgot, amit magyaros vendéglátásnak nevezünk. Az enteriőr is ezt tükrözi, népi elemeket oltottak néhol óvatosan, néhol bátrabban az étterem alapvetően modern stílusú kialakításába, ez elsősorban az olyan díszítőelemekben nyilvánul meg, mint a hegyes-erős paprikalámpák, vagy a népies fafaragványokkal ellátott falborítások. Az étlap nézegetése elgondolkodtat arról, mit is jelent az, hogy magyar konyha. A kínálat összeállítói láthatóan egyelőre nem foglalnak állást ebben a kérdésben, egyaránt megtalálható itt a teljesen köznapi borjúpaprikás galuskával és a szürkemarhasteak vagy éppen a hajdinás dödölle.

Asztaltársaságunk néhány tagjának heves ellenkezését figyelmen kívül hagyva kecskegidakrémlevest választottam (azon elgondolást követve, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül eszünk malacot, borjút, akkor miért épp a kecskegidával tennénk kivételt?). A leves nem bizonyult emlékezetes fogásnak, inkább tűnt gyengén fűszerezett zöldségpürének, nem mondom, hogy rossz volt, de felejthető. A főételek közül a vaddisznószűz aszalt epermártással és búzafüves-vargányás rakott tésztával keltette fel leginkább az érdeklődésem. A húst mesterien készítették el, kívül ízletesen megpirult, közepe azonban pirosba hajló rózsaszín, puha és omlós, a fűszereket is biztos kezekkel adagolta a szakács. A vaddisznószűzhöz nagyszerű kiegészítőnek bizonyult az aszalt epermártás, s amikor még a Gere Kopár vörösborból is ittam néhány kortyot mindehhez, a Föld néhány percre tökéletes helynek tűnt. A köretként felszolgált rakott tészta krémje sajnos nem engedte érvényesülni a vargánya és a búzafű ízét, kevesebb is elég lett volna talán ebből.
Összességében véve a Dió nagyszerű kezdeményezés, mivel a legelcsépeltebb magyaros konyhát gondolták újra, s így ez most az egyik legeredetibb "magyaros" dolog a Magyar Népmesék óta. Tiszteletükre nézzünk megy egy gasztro-magyar népmesét a sóról:)))
 

"Ha a Náncsi nénivel már elégedetlen vagy, próbáld ki a Gesztenyéskertet!" E felszólítás hatására döntöttünk úgy, kipróbáljuk végre a Budakeszi és Budapest határán fekvő vendéglőt. A hely nyáron kifejezetten hangulatos, különösen a terasz, ahol gesztenyefák (és a biztonság kedvéért még egy sötétzöld ponyvatető) árnyékában lehet ebédelni, vacsorázni. Az idillt csak a kert mellett futó autóút zavarja meg. Először a tárkonyos vadragulevest kóstolom meg burgonyagombóccal, ami felejthetőre sikerült, íze nem túl intenzív, és olyan apró csészében szolgálták fel, melybe egynél több gombóckának és egy kockánál több vadhúsnak nem is jutott hely. Ezt követte a pácolt szarvascomb barnamártással és mandulás burgonyafánkkal. Ahogy látható, a díszítés nagyon gáz: vaskos narancsszelet meg petrezselyem - na neee!

Sajnos a szarvascomb reménytelenül kiszáradt, így íze sem zamatos, és ezen a szörnyű barnamártás csak tovább ront, kár érte. A burgonyafánk viszont nagyon jól sikerült, pirított mandulaszeletkéivel az oldalán ha nem is kárpótolt a félresikerült szarvasért, de legalább arra biztat, hogy újra próbát tegyek a Gesztenyéskerttel, hátha csak rossz napja volt a szakácsnak. Azt olvastam, a hely híres az itt felszolgált császármorzsáról, úgyhogy ezt is kipróbáltam. Érdemes volt, mivel a hír igaz, a császármorzsa kiváló itt: nem túl édes, nem túl száraz, minden szempontból tökéletes.

A háromnapos hétvégét gyakorlatilag végigettem Balatonfüreden, Tihanyban és végül hazafelé Veszprémben. Először a legfrissebb élményt osztom meg a Húsosfazék olvasóival, ma délután a veszprémi Oliva Étteremben ebédeltünk. A helyre a Népszabadság Top100 kiadványában bukkantunk rá, még rendelés közben is azt forgattuk, a pincér persze rögtön ki is szúrta. Az étlapon a választék igen bőséges, nagy nehezen kiválasztottam a sonkával és zöldfűszerekkel töltött pisztrángot zöldcurrymártással és párolt zöldségekkel. A hal húsa a fűszerek és az ízesre pirult sonka együttes hatásának köszönhetően zamatos, ízletes, a currymártás erre még rátesz egy lapáttal, de nem nyomja el a hal ízét, Szeremley Huba Badacsonyi Szemelt Rizlingjével öblítem le ezt a nagyszerű fogást.

Ezután jön csak a meglepetés, az Oliva Étterem csokoládébombája, melyről túlzás nélkül állítom, hogy a desszertek desszertje. Tizennyolc percet kell rá várni, de megéri, sőt már önmagában ezért érdemes elutazni ide Budapestről, a forró csokikrém, az ideális állagú csokitészta és a hideg meggylekvár fantasztikus hármast alkot. Az első falat után kiderül, ezt a desszertet nem is nagyon lehet elemezgetni, mivel azonnal olyan bódító ízfolyamként hat, melyet újra és újra próbára kell tenni. Épp ezt a desszertet amúgy kevésbé találták jónak a már említett Top100-as kiadvány kritikusai, el nem tudom képzelni, miért, ebből is az a tanulság, jobb, ha önmagában egy-egy negatív vélemény nem veszi el a kedvünk bizonyos éttermek kipróbálásától, mert akkor olyan élményekről csúszhatunk le, mint az Oliva csokoládébombája.

A hosszú hétvége egyéb gasztroélményeiről, köztük a balatonfüredi borhetekről és éttermekről később beszámolok.

Születésnapom alkalmából meglepetésvacsora áldozata lettem, az is titok volt, hová megyünk, és arra se számítottam, milyen sokan leszünk. Arra pedig végképp nem, hogy egy hatalmas mozsarat kapok ajándékba. Elnyűhetetlen örök tartozéka lesz a konyhámnak, az egészen biztos. A mellékelt fotót látva nem is kell magyarázni, miért. A sószóróhoz hasonlítva talán így is érzékelhető, micsoda gigantikus darabról van szó, az egész egy hatalmas darab gránitból készült, a szürke kő durván faragott oldala erős fényben zölden csillog. Már alig várom, hogy kipróbálhassam (most éjjel félkettőkor sajnos nem állhatok neki döngölni).

Mozsarat korábban is használtam, de egy jóval kisebb, egyszerű porcelán darabot, folyton csúszkált a tál része, nem véletlenül ilyen súlyos egy valóban hatékony gránitmozsár, úgyhogy a kis porcelántól búcsút is veszek. A meglepetésvacsora amúgy a Salaam Bombay-ben volt, arról majd később írok.

Régóta kísérletezem (gyakorlatilag majdnem minden reggel:)) a rántottakészítéssel, mert bár pofonegyszerű ételről van szó, amit tényleg mindenki össze tud ütni, az eredménnyel leggyakrabban mégsem voltam elégedett. Vagy túl szikkadt lett a rántotta, vagy túl szószos, néha ízetlenre sikerült, máskor meg eltúloztam a kiegészítők (kolbász, zöldségek) hozzáadását.

Most viszont találtam egy videót, ahol maga a goromba sztárszakács, Gordon Ramsay avat be a rántotta mesteri elkészítésébe, aki olyan pörgősen és profin üti össze még ezt az egyszerű reggelit is, ahogy Jack Bauer atombombát hatástalanít. Nem is írom le a receptet, inkább nézzétek meg eredetiben!

 

Jó, az enyém nem lett ilyen szép, de az állagával, ízével végre elégedett voltam! (Legközelebb majd keresek kisebb paradicsomokat hozzá).

Ebben a kérdésben régóta nincs vita. A legjobb lángost kétségkívül Szentendrén, egy igen szűk és meredek sikátorból nyíló kis sütödében lehet kapni. Nem is csoda, hogy akárhányszor itt járunk, mindig sorba kell állni, s kivárni, amíg a turisták kérnek sajtos tejfolos langoscht. Lángost amúgy évente csak egyszer szoktam enni, de akkor csakis itt.