Húsosfazék

Szégyen, de csak most a héten jártam először a Kádár Étkezdében. Hírből persze már évek óta ismertem, de valahogy sosem jutottam el oda (ebben kicsit az is közrejátszott, hogy többen is meséltek a hosszas várakozástól, ebédidőben meg hajlamos vagyok türelmetlenkedni). Az a műfaj, amelyben a hely már évtizedek óta dolgozik, nagyon le van járatva ma Magyarországon: a hagyományos ételeket kínáló, gyors ebédekre alkalmas helyek általában pocsék minőségű ételeket löttyintenek a tányérra - és közben előszeretettel teszik ki az ajtó fölé a "házias ízek" feliratot.

Na a Kádár Étkezde ebben a műfajban csúcsteljesítményt nyújt, kivétel nélkül megfelel ennek a mára megcsúfolt fogalomnak: a töltött paprika olyan, mintha a nagymamám csinálta volna, a húsleves érezhetően tényleg húst is látott, nem csont- és fáradtzöldség-ízű, a szódásüveg és a málnaszörp pedig tovább fokozza a komfortérzetet.

A környezet láthatóan régóta változatlan - csak a falra akasztott képek száma gyarapodik, az is csak lassan. Ezzel együtt a hely kétségtelenül legendás: megilletődve nézegetem a fotókat, újságkivágásokat az elmúlt öt évtizedben ide látogató hírességekről.

A sarokban most is épp a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke kanalazza magába nagy elánnal a levest, hatalmas partedlivel védve az ingjét a zsíros cseppektől. Körülöttünk öreg bácsik rekedt hangon politizálnak, pacalt rendeltek. Az ajtóban álló főnök olyan fehér zubbonyszerűséget visel, amilyet csak az ötvenesévekbeli filmekben láttam. A Kádár hangulata tehát teljesen egyedi, semmihez sem hasonlítható, és kétségtelenül eredeti. Hozzátartozik viszont az a masszív kajaszag, ami durván beleissza magát a vendégek ruhájába, így hirdetve a nap további részében, hogy ők a Kádár Étkezdében ebédeltek.