Fehér alapon piros hímzésű, kissé koszos szőttesek, miskakancsók és egyéb mázos köcsögök a falon, paprikás-zsíros szaftban úszó, mócsingos fogások, savanyú folyóbor és a német turisták fülénél muzsikáló prímás. Nagyjából ez jut az ember eszébe, ha azt hallja: magyaros étterem. A Dió Étterem pont ennek a nyomasztó képnek az ellentéte, mind belső kialakításában, mind kínálatában sikerült megújítaniuk azt az egyelőre igen képlékeny és mondjuk ki, elavult dolgot, amit magyaros vendéglátásnak nevezünk. Az enteriőr is ezt tükrözi, népi elemeket oltottak néhol óvatosan, néhol bátrabban az étterem alapvetően modern stílusú kialakításába, ez elsősorban az olyan díszítőelemekben nyilvánul meg, mint a hegyes-erős paprikalámpák, vagy a népies fafaragványokkal ellátott falborítások. Az étlap nézegetése elgondolkodtat arról, mit is jelent az, hogy magyar konyha. A kínálat összeállítói láthatóan egyelőre nem foglalnak állást ebben a kérdésben, egyaránt megtalálható itt a teljesen köznapi borjúpaprikás galuskával és a szürkemarhasteak vagy éppen a hajdinás dödölle.

Asztaltársaságunk néhány tagjának heves ellenkezését figyelmen kívül hagyva kecskegidakrémlevest választottam (azon elgondolást követve, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül eszünk malacot, borjút, akkor miért épp a kecskegidával tennénk kivételt?). A leves nem bizonyult emlékezetes fogásnak, inkább tűnt gyengén fűszerezett zöldségpürének, nem mondom, hogy rossz volt, de felejthető. A főételek közül a vaddisznószűz aszalt epermártással és búzafüves-vargányás rakott tésztával keltette fel leginkább az érdeklődésem. A húst mesterien készítették el, kívül ízletesen megpirult, közepe azonban pirosba hajló rózsaszín, puha és omlós, a fűszereket is biztos kezekkel adagolta a szakács. A vaddisznószűzhöz nagyszerű kiegészítőnek bizonyult az aszalt epermártás, s amikor még a Gere Kopár vörösborból is ittam néhány kortyot mindehhez, a Föld néhány percre tökéletes helynek tűnt. A köretként felszolgált rakott tészta krémje sajnos nem engedte érvényesülni a vargánya és a búzafű ízét, kevesebb is elég lett volna talán ebből.
Összességében véve a Dió nagyszerű kezdeményezés, mivel a legelcsépeltebb magyaros konyhát gondolták újra, s így ez most az egyik legeredetibb "magyaros" dolog a Magyar Népmesék óta. Tiszteletükre nézzünk megy egy gasztro-magyar népmesét a sóról:)))