Ahogy ígértem, most jön csak a salzkammerguti gasztronómiai élmények java. Első a sorban a St. Wolfgang faluban található  étterem, a Joseph's die Neuen am See. A templom tőszomszédságában álló kis étterem igényes, modern és hagyományos stíluselemeket egyszerre felvonultató berendezése már az első estén tett séta során felkeltette az érdeklődésünket (nomeg az, hogy a hely még este tizenegykor is majdnem tele volt, ami egy ilyen kis osztrák faluban számunkra szokatlan volt). Még mielőtt nekilátnék a vacsora bemutatásának, meg kell jegyeznem, hogy sajnos nem sokkal korábban ebédeltünk meg Bad Ischlben, így nem tudtuk rendesen végigkóstolni a kínálatot.

Már a kezdet igen biztató volt, erdei gyümölcsökből, prosecoból és egyéb összetevőkből készített kis frissítő bólét kaptunk, miközben az asztalunkhoz tolt, hatalmas szárnyas táblán böngésztük a kétféle menüsort. Ezt követték a további apró meglepetések: habosított maracujalé, majd padlizsántekercs Speckből gyúrt finom golyóbissal (hogy miért nem sonkát vagy csülköt írtam, arra Váncsa István vonatkozó cikke ad választ: "A német-magyar nagyszótár szerint a speck szó szalonnát jelent /vö. spékelés/, viszont a speck nem szalonna. Egy ideje nálunk is kapható, rendszerint „speck sonka” néven árulják, holott a speck nem sonka. Sonka az, aminek a közepén csont is van, régi német szóval schonk. A speckben csont nincs, így hát legfeljebb füstölt combnak mondhatnánk, ha kizárólagosan combból készülne. De nem mindig abból készül, hanem lapockából is, karajból is. Nem ez a lényeg, hanem részint a klíma, tehát a friss, hideg, hegyi levegő, részint pedig a füstölés.")



A menüsort végigolvasva kiderült, ide hosszas koplalással egybekötött egész napos hegymászás után kellett volna jönni, mivel rengeteg kipróbálásra érdemes fogást sorakoztattak fel. Sajnos nem így tettem, így az előételek közül választottam kacsaragut friss zöldborsóval, leveles házitésztával. Bár nagyon finom volt, a hús kellően puha volt, a zöldborsó zsenge, s a leveles tészta jól illett a szaftos fogáshoz, mégis némi hiányérzet maradt az emberben, hiszen ez csak a menüsor egy része volt, melyet önkényesen kiragadva nem lehet teljes az élmény, de sajnos további fogások elfogyasztására hely hiányában tényleg nem lettem volna képes.



A bor felszolgálásakor a sommelier (akiről később kiderült, hogy az étterem egyik tulajdonosa, lásd lentebb) kitöltött néhány csepp bort az egyik pohárba, majd óvatosan körbeforgatva alaposan átöblítette, s ezt megismételte mindannyiunk poharával. Amikor a desszertre került a sor, újabb két táblát toltak asztalunk elé, egyiken az édességek, másikon - nagy örömömre - sajtok szerepeltek. A maradék vörösborhoz háromféle sajtot rendeltem, mindhárom helyi specialitás, két krémesebb, markánsabb ízű, és egy kemény. Hozzá két kiskanálban érdekes, lekvárszerű krémet kaptam, melynek íze az ember orrába szállt, mint a torma. Meglepő ízeket hozott ki az amúgy is különleges sajtokból.